Annyi, de annyi keresztényen látom, hogy eljut egy bizonyos pontra, az ismeret egy fokára, de aztán neki ez elég. Nem akar még mélyebbre menni az Istenismeretben. Olyan könnyű leragadni a kényelmes középszerűség szintjén! Nekem ez egy rémálmom, nem szeretnék beleragadni a kényelmes kereszténységbe, ami azután sehova nem vezet. Talán azért is harcolok annyira ez ellen, mert félek ettől. Ugyanis azt látom, hogy így erőtlen keresztények leszünk. Hiszünk ugyan, de nem erővel. És így nem tudjuk hatékonyan végezni a ránk bízott munkát, másoknak átadni, amit kaptunk, bizonyságot tenni, harcolni, még több gyümölcsöt teremni. Hogy mondhatja azt egy hívő keresztény ember például, hogy én csak hívőkkel tudok beszélgetni? De hiszen az elsődleges feladatunk, hogy eszközök legyünk! Ha tényleg hiszünk Istenben, Jézusban, és a feltámadásban, akkor kristálytisztán kell látnunk, hogy egyszer meg fogunk állni Ő előtte, és egyenként meg leszünk kérdezve, észre vetted-e azt az ember, akinek te kellett volna beszélj az evangéliumról? És ezen a ponton mi jobban megmérettetünk, mint nem hívő testvéreink. Muszáj tehát oda szánnunk magunkat teljes egészében, mert másként nem lehet hatékony keresztény életet élni. Pedig, ahogy Bill Hybels is mondta: ebből a világból csak egy dolgot vihetünk magunkkal; a lelkeket, akiket megmentettünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.