Amiket most leírok, még sosem írtam le, kevesen tudják, csak azok akik igazán végigkísérték életemnek ezen szakaszát. Lesznek benne kemény és nehéz dolgok, és nem azért írom, amit írok, hogy bárkit megbántsak, hanem azért, hogy akik ismernek, de mégsem ismernek, lássák min mentem keresztül.

Ahhoz, hogy neki tudjak kezdeni a történetnek, kell néhány alapismeret az életemről. Anyukám erdélyi, Erdélyből hozta magával református vallását, és ebben a vallásos hitben is nevelt minket gyerekkorunktól fogva. Nem volt könnyű élete, Apukája (az én nagyapám) elhagyta őket valaki másért, és új családot alapított. Nagymamám nem könnyű eset, szerintem Anyukámon vezette le minden csalódását, és fájdalmát (a tapasztaltakból ezt gondolom), és soha többet nem volt hajlandó hallani Nagyapámról, pedig Anyukám nagyon apás volt. Így hát Édesanyám jó nagy adag lelki sérüléssel indult az életbe. Így nőttünk mi fel, Édesanyám maximalista volt, nagyon sokat dolgozott (hozzá kell tennem, hogy 2 diplomás, 3 nyelven beszél), nagyon nagy eredményeket ért el, és a lelki sérüléseit természetesen behozta a családba is. Emellett nevelt bennünket vallásosan, de természetesen nem igaz hívőként. Hogy hol volt apukám? Valahol ott, nem nagyon szólt bele a dolgokba.

17 éves voltam, amikor kiderült, hogy anyukámnak agydaganata van, már régóta voltak panaszai, csak sajnos nem vették komolyan. Alapvetően jóindulatú volt a dolog, de kapott egy agyhártyagyulladást, így kb. 2 hónapig kómában volt, majd amikor elkezdett magához térni, nem tudott se járni, se beszélni, se enni stb. Rehabilitációra került, ahol kb. 6 hónapig volt. Mindeközben én igyekeztem ellátni a családot, főztem, vasaltam, mostam, közben tanultam is. Nagyon egyedül éreztem magam ebben a helyzetben, apukám nem nagyon beszélt velünk erről, mi sem beszélgettünk bátyámmal. Aztán anyukám kikerült a rehabilitációról, kiderült, hogy sosem lesz már a régi, sosem fog tudni rendesen járni, nem mozog a bal keze normálisan, állandóan szédül, mindentől elfárad (nem csoda egyébként, hiányzik a fél kisagya). Ez csak lassan tudatosult benne, hogy többdiplomás vezetőbeosztású nőből, 100% rokkant lett. Egyrészt nem engedte, hogy segítsünk neki, másrészt ennek a terhét alig tudta elviselni, többször próbálta a gyógyszereket túladagolni magának, és nem sok híja volt, hogy nem lett öngyilkos. Persze ez mindnyájunkat megviselt, de továbbra sem beszéltünk. Apukám sosem vett annyira rész a nevelésemben, és most hogy anyukám sem tudott velem foglalkozni teljesen egyedül éreztem magam. Közben persze próbáltam segíteni, ahogy tudtam, felvételiztem, versenyeztem, felvettek.

Ezzel a másfél évvel a hátam mögött, nagyon nehéz volt elkezdeni az egyetemet. Szerettem volna halasztani, de nem éreztem, hogy ezt otthonról támogatják. Rettentően fáradt voltam, és azért az orvosi egyetem nem könnyű, főleg az elején. Hát így kezdtem bele. Közben egyre mélyült bennem az érzés, hogy otthon nem foglalkoznak velem, mintha nem is lennék, az igazi igényeimre, mint a lelki támogatás, szeretet stb. nem figyelnek. Persze, hogy vágytam a szeretetre, a biztonságra, mindennél jobban, főleg ilyen nehéz időszakok után. De mivel vallásos voltam, és igazából nem volt olyan körülöttem, aki leült volna velem megbeszélni bármit is, az embereknél kerestem mindezt. Így alakult ki néhány félresikerült párkapcsolat. 

De rájöttem, hogy ez sem megy nekem, hogy még azt sem tudom szeretni, akit szeretek. Mert annyi fájdalom, és teher volt bennem, hogy csak bántani tudtam mindenkit. Nagyon fájt, hogy anyukám beteg lett, hogy abból, aki ő volt, azzá vált, amivé. Sokszor álmodtam ezzel, nagyon sírtam álmomban. Nagyon fájt, hogy azt éreztem igazából nem szeretnek itthon, mert sosem foglalkoznak velem, és soha nem érdekel senkit, hogy nekem mi is lenne a jó. Nagyon fájt, hogy azt éreztem, hogy a bátyám nem tisztel, és nem tekint rám úgy, védelmezőleg, szeretettel, ahogy egy bátynak kéne. Itt tartottam, vonaglottam a saját fájdalmamban, miközben láttam, hogy én is milyen fájdalmakat okozok másoknak. Nagyon mélyen éreztem magam, és könyörögtem Istenhez, hogy szabadítson meg, mutassa meg, hogy hogyan lehet másképp, és küldjön valakit, aki segít, mert én egyedül ezt nem tudom.

És Isten küldött valakit. Egy nálam jóval idősebb férfit, aki megmutatta, hogy Isten szeret, és megbocsát, és akar engem (sokáig nem hittem, hogy Isten engem is akar, azt éreztem, hogy másokat szeret, de engem nem, engem büntet, azért engedte a sok rosszat az életemben). SENKI MÁS nem vette észre, hogy milyen helyzetben vagyok, milyen mélyen a fájdalmak, a sebek, a gyötrődések közt, hogy igazából rettenetes magányos voltam, mert a szeretteim (szüleim, testvérem elsősorban) nem fordultak igazi szeretettel felém (bár tudom, hogy szerettek a maguk módján, csak nem úgy ahogy szükség lett volna rá), amellett, hogy átéltünk egy hatalmas tragédiát, amiben gyakorlatilag nem álltunk egymás mellett. Rettenetesen küszködtem, és csak egy ember látta ez ezt meg. És nem csak azt mutatta meg nekem ez az ember, hogy melyik a jó út, és hogy hogyan kell járni rajta, hanem azt is, hogy igenis értékes vagyok, és a szeretetétől elkezdtem gyógyulni. Az már egy más kérdés, hogy ez a férfi is elrontott dolgokat azzal, hogy ezt a kapcsolatot mindenképp párkapcsolat formájába akarta önteni. Én nem így szerettem volna, de ha már így alakult, azt tudni kell, mennyi mindent kaptam ezáltal. Megerősödtem abban, hogy értékes vagyok, és szerethető, ez a valaki felnyitotta a szüleim szemét arra, hogy itt vagyok, szükségem van rájuk, és arra, hogy értékeljenek. Segített kibontakoztatni a bennem rejlő talentumokat, segített hinni önmagamban, segített elmélyíteni a hitem. Nem tudom ki lennék ma, ha nem lett volna ez a találkozás az életemben.

A harmadik rész, amiről akartam írni, hogy mennyien megvetettek engem ezért a kapcsolatért, főleg keresztények. Gyengének gondoltak és butának. Nekik csak azt tudom mondani: Vajon ha te kapod azt az életet, amit én, mi lett volna? Te jobban csináltad volna? Nem mindenki olyan szerencsés, hogy tiszta keresztény, támogatást nyújtó családba szülessen, azért könnyű ilyen előnnyel kevesebb hibát elkövetni. És miért van az, hogy egyetlen másik ember sem látta meg a nyomorúságomat, csak ez az egy? Nektek kellett volna lehajolni, és felemelni engem, mellém állni, átsegíteni, biztosítani Isten bocsánatáról, és szeretetéről. De nem tettétek, csak a rossz gondolataitokkal voltatok elfoglalva és ítélkeztetek, anélkül, hogy bármit is igazán ismertetek volna a dolgok hátteréből, hogy igazán tudtátok volna, min mentem keresztül. Csak egy másik nyomorult ember vett észre......

Ma nem ismerném Istent ennyire, ha ez nem így lett volna, ma nem tudnék annyi mindent a világról, az emberi szívekről, ha ez nem így történt volna. Nem tudnék annyit az emberek hátsó gondolatairól, motivációikról, ha ez nem történik meg. Nem tudnék magam is felemelni nyomorultakat, ha ez nem lettem volna magam is egy nyomorult, akit felemelt egy másik nyomorult.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.