Akárhogy is tagadjuk, szinte mindannyiunkat foglalkoztat a szerelem témája, hiszen férfiak és nők vagyunk, és ezért ez természetes. 

Régebben természetes volt, hogy ha egy fiú/férfi egy nőhöz közeledett, akkor házassági szándékai voltak, ha férfi és nő között ezen kereteken kívül kapcsolat létesült, akkor azt a férfit és nőt a társadalom kiközösítette, hiszen megszegték a férfi-nő kapcsolat célját, a házasságot. Ebben az időben még hitele volt a házassági eskünkek, és komolyan vették azt, és még ha nem is szerelemből kötetett a házasság, a házas felek mégis kitartottak egymás mellett.

Korábban a férfiak elmentek a háborúba, az asszonyok pedig visszavárták őket, sokszor évek teltek el, mire újra látták szerettüket, de így megtanulták értékelni, azt az időt, amit kaptak, és azt az embert, akit kaptak.

Ezzel szemben mi van ma?

Mit gondolunk a házasságról? A házassági esküről? Nem sokat ér, látjuk hányan válnak el, hány szétszakadt család van. Emberek, akik sok másik ember és Isten előtt kimondták, hogy szeretik egymást, egyszercsak már nem szeretik egymást? És ha tényleg nem is szeretik, az eskü már nem létezik? És az hogy lehet, hogy két szerelmes ember volt korábban, most meg már nem tudnak együtt élni?

És mit mond a társadalom, a köz? Tetszik valaki? Járjatok, feküdjetek le egymással, tegyétek azt, ami jól esik nektek, vagyis gondolj saját magadra, ami sokszor azzal jár, hogy az embernek az a legfontosabb, hogy a kapcsolatból neki mi a haszna (menő, szép barátnő, testi vagy érzelmi kielégülés? stb.). A mai fiúk és lányok már szinte gyerekkorban elkezdik ezt, hiszen ezt látják maguk körül mindenhol, a szülők példáin, a tévéből, reklámokból, a csapból is ez folyik. Így minél korábban szükség van egy csinos barátnőre, vagy barátra, hogy "jól érezzem magam".

Ezzel a háttérrel, csodálkozunk azon, hogy ma már szinte senki nem hisz a romantikus szerelemben? És ha hisz is benne, ez körülbelül annyit jelent az emberek számára, hogy egyszer találkozik majd valakivel, akivel őrülten szerelmesek lesznek egymásba, kitalálják egymás érzéseit, gondolatait, végre meg lesz, amire annyira vágynak. Hát ez egyáltalán nem romantikus, ez a nagy önámítás, az önzés, ami csak arról szól, hogy mi jó NEKEM!

Mi az igazi romantikus szerelem? Türelemmel várni valakire, aki majd lehet, hogy eljön. Nem össze-vissza kapkodni jobbra és balra. Hűségesnek és állhatatosnak lenni. Áldozatot hozni a másikért. Változni. Megbocsátani. Szolgálni. Lemondani. Ez az igazi romantikus szerelem. És ez az igazi szerelm, ami megmarad, a sírig. Van ilyen? Ritka, mert kevés ember tud lemondani a saját élvezetéről a másik javára. Érdemes ezen kívül másként szeretni? Talán könnyebb, talán jobban érzi magát az ember, ha nem így tesz. De semmi esetre sem érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.